Magyarkuti Anna: Éjjel szoptatok és webshopokat nézek
Százszorszépek, eperlevelek,
műgyantába foglalt friss virágok.
Elpostázhatom a tejemet,
és utána fehér kis medálok
lehetnek belőlem; emlékőrök.
Van, aki üveggömbbe teszi
az első hajtincsedet, amit őrzök,
minden szép és minden egyedi.
Szinte ereklyének néz ki a
tejmedál, és szemfog-szépia.
Tintahalvér, vagyis nem vér, tinta.
Nem rendelek tejes ékszert mégsem.
A hajnal felé úszok én is, mint a
tintahal a hirtelen sötétben.
Hív a sok kis kincs, hogy bújjak abba,
legyek én is mese, tárgyi emlék.
Legyek én a szárazvirág magja,
és egyszer majd a karácsony estét
én ragyogjam be és hassam át,
mint zserbóillat a hűvös szobát.
De igazából nem tudom, hogy hogy lesz.
Lehet, hogy nem szereted a zserbót.
Akkor hívsz majd, mikor neked jó lesz,
te állítod be a wifi jelszót,
és majd elteszed
a lim-lomból,
mi kell neked.
Eldöntöd, hogy mennyit viszel el.
Te tudod, hogy mire kell a hely.
Kiss Judit: Az első döntés
– Elmehetek?
– Elmehetsz.
– Akarok?
– Érdemes.
– Milyen lesz ott?
– Hasonló, mint itt, de kicsit más is.
– Kik lesznek ott?
– Ismerősök és új emberek.
– Milyenek lesznek?
– Kedvesek és néha kedvetlenek.
– Te velem leszel?
– Kicsit másképpen, de igen.
– Segítesz?
– Segítek.
– Akkor megszületek.
Kozma Ani: Nem tartalak vissza
– Halló, kicsim? Nem zavarlak? Tudom, tanulsz. Csak egy perc.
Az egyetemről akartam kérdezni. Olyan messze van az a város. Kollégium, idegenek. De persze, menj, ha menni akarsz. Büszke vagyok rád.
Mondhatnám, hogy itt is van főiskola. Hogy éjszaka szorít a mellkasom. Hogy mi lesz velem egyedül. Hogy a világ nem olyan egyszerű.
De nem mondom.
Hallgatom, ahogy tervezel. A hangod tele van jövővel. Olyannal, ami már nem én vagyok.
– Menj csak – mondom végül.
És most először nem teszek hozzá semmit.
Nem mesélek a félelmeimről. Nem kötlek magamhoz láthatatlan mondatokkal. Nem kérek cserébe semmit.
Csak leteszem a telefont.
És nem hívom vissza.
Muzslai-Bízik Hanna: Volna-Anya-ezerszer!
Anyakulcs. Bárcsak én is azok közé tartoznék, akiknek ott lifeg a kulcscsomóján! De az én Anyakulcsomat ellopta a meddőség.
Hatan vannak, akiknek lehettem volna az anyja. Volna. Én vagyok a Volna-Anya. Sőt, a Volna-Anya-ezerszer! Ezer vágyott, megálmodott, remélt, kiimádkozni próbált gyermek anyja.
Én vagyok az, aki nem jut el az ovis csoport ajtajáig, a kollégium bejáratáig, a nagybetűs élet kapujáig. Nem. Én még azelőtt engedek el, hogy megfoghatnám a kezét. Én már akkor búcsúzom, amikor még meg sem ismertem. Gyászolom, pedig meg sem tud foganni. Anyaságomban köddé válik az élet lehetősége. Nem marad másom, csak az elengedésem. Újra és újra. Ezerszer.
Anya vagyok. Kulcs nélkül. Több millió sorstársammal együtt mestere az elengedésnek. Csak a mi elengedésünk nem evilági. Mi vérvörös görcsök közt, a lét túlsó, felfoghatatlan oldalán, egy másik dimenzióban engedünk el. Egy titokzatos világban, ahol az elengedés könnyei tengerként morajlanak és azt üzenik: Ég veletek, vágyott gyermekek!
Győri-Simon Dóra: elvághatatlan
olló nyisszan, kés vagy éles fogak metszik el
a testünket egybekötő zsinórt,
egy láthatatlan, erős szál mégis megmarad:
előbb csak
a játszótér végéből, az iskolai táborokból hoz vissza,
aztán
a kamaszkor jéghideg poklából is.
e szálnak nincs maximális hossza:
összekapcsol,
akár óceán vagy világűr terül közénk,
átível időn, sőt, sorson is.
ha mozdítod, pendülése eljut az univerzum
bármely pontjára.
ereje akár a pókfonálé,
elbírja minden örömöd és összes bánatod.
nem kötél – nem tekerem nyakadra.
és nem spárga, se lánc, amit bokádra hurkolok.
nem lasszó.
rugalmas, de nem rángatlak vele.
és talán
még mi sem szelhetjük végleg ketté, mertha így is tennénk,
idővel úgyis eggyé forrna újra.
csupán Ariadné fonalához hasonlíthatom:
ha akarod, képes lesz az áthatolhatatlannak vélt labirintuson is
végigvezetni, vissza egészen
a mellkasomból soha ki nem téphető
gyökeréig.
Hidasi Zsaklin: Mese a Minden Kívánságot Teljesítő Anyáról
Élt egyszer egy Minden Kívánságot Teljesítő Anya. Ha a gyerekei csokit, kisautót, babát akartak, csak kérniük kellett: rögtön megkapták.
Egy nap így szaladtak hozzá:
– Anya, szeretnénk elmenni a játszótérre!
Anya azonnal összeszerelt hintát, csúszdát, mászókát a kertben.
– Itt van, kincseim, a játszótér!
A gyerekek lendültek, ugráltak, egyre magasabbra másztak a játékvárban.
Aztán szökdécselve jöttek megint:
– Szeretnénk elmenni kirándulni a hegyek közé!
Anya nekiállt földet lapátolni, fát ültetni, kilátót építeni.
– Itt vannak, drágáim, a hegyek!
Kirándultak: annyiszor megmászták a hegyeket, hogy kikopott rajtuk a fű.
Aztán újra Anya elé sétáltak.
– Szeretnénk elutazni Amerikába!
Anya leizzadt. Zászlót szőtt, felhőkarcolót épített, Szabadság-szobrot ácsolt.
– Kész van – mutatta nekik büszkén. – Amerika!
A gyerekek nem mozdultak. A Minden Kívánságot Teljesítő Anya zavartan nézte őket.
– Mi a baj, édeseim? Mit hozzak még? – kérdezte.
– Anya – mondták a gyerekek –, elég lett volna, ha csak kinyitod a kaput.
András Adél: Törlés
Feltöltöttem a mobilját, adtam pénzt taxira, elmentettem a barátnője számát.
Nem lesz semmi gond.
Kitakarítom a házat és felmosom a konyhát.
Fél tíz. Elpakolom az edényeket. Talán le van némítva a mobilom. Nincs. Írok egy üzenetet: „Mikor indulsz?”
– Hagyd már szegény gyereket, nagykorú – szól rám a férjem, aki a féléve elromlott tabletet javítja.
Ujjam a törlés gomb fölött. Nézem a homályos kijelzőt.
Átrendezem a konyhapolcot. Kétszer. „Kimehetünk eléd a megállóhoz” – folytatom fél óra múlva.
Tizenegy óra. Kiviszem a kukát. Megnézem, nem jelentkezett-e közben. „Minden oké” – villog a képernyőn. Ennyi.
Felhívnám, de a férjem figyel. „Elmegyünk érted autóval.” Vagy elég csak a megállóig?
– Eddig mindig hazajött. Nagykorú – nevet a férjem.
Szétszedi a laptopomat, pedig nincs is semmi baja.
– Megnézhetünk egy filmet. Egy jó hosszút – mondja később.
Lenyomom a törlés gombot.
A férjem arrébb tol egy plüssmacit, kiveszi a mobilt a kezemből, és bedugja a töltőbe.
Nézem, ahogy világít.
Gáll Csilla: Olyan anyád
Lehettem volna olyan anyád,
aki vastag falú óvásba burkolt,
aki mindig szelíd és türelmes.
Lehettem volna olyan anyád,
aki döntéseid árnyékára
nem figyelmeztetett,
saját vívódásait és gyengéit
nem tárja eléd.
Lehettem volna olyan anyád,
aki otthon felejtett tornazsákodat,
uzsonnádat utánad vitte.
Lettem helyette olyan anyád,
aki nem rohan pajzzsal minden
nehézséged és fájdalmad elé,
aki ha mulasztottál, azt kérdezte,
ezt hogyan fogod megoldani,
aki már kisiskolás korodban
egyedül küldött le a boltba,
pár apróval és bizalommal.
Lettem neked olyan anyád,
aki megmutatta, hogy a világban
emberek sokféleképpen
élnek, szeretnek és imádkoznak,
aki nem keresett munkahelyet neked,
nem telefonált albérletekért helyetted,
aki, amikor útra keltél, csomagolt
tányért és pár hétköznapi fortélyt,
hogyan oszd be a pénzt,
hogyan főzd a kávét jó erősre,
és magadat még erősebbre.
Aki szőtt génjeid mélyére,
az összehajtott vásznak redői közé
valami makacs, halk bátorságot.
Dr. Szántó Szilvia: Nem szólok
Láttam. Már az elején láttam.
Ahogy a lányom párja beszélt vele. Amikor felemelte a hangját, ha érvelt.
Ahogy nem figyelt rá igazán.
Ahogy a fiúnak mindig volt magyarázata mindenre. A stressz, a nehéz gyerekkora, a családi problémák.
És mindig volt egy új ígéret arra, hogy mikor változik meg a helyzet. Ha munkát vált, ha elutaznak, ha összeköltöznek.
Szólhattam volna.
Mondhattam volna, hogy ez nem lesz így jó.
De nem szóltam.
Tudtam, hogy a lányom többet érdemel, de ezt nem képviselhettem helyette.
Néztem, ahogy újabb esélyt ad neki.
Ahogy remél.
Ahogy egyre kevesebbet mosolyog.
És minden alkalommal ott volt bennem a mondat.
Hogy felnyissam a szemét.
De tudtam, hogy nem vehetem el tőle a felismerést.
Amikor szakítottak, nem mondtam ki, hogy tudtam.
Nem kérdeztem. Nem magyaráztam.
Leültem mellé. És hagytam, hogy sírjon.
Akkor értettem meg igazán, hogy nem az a dolgom, hogy megóvjam minden fájdalomtól.
Hanem hogy ott maradjak vele, amikor szüksége van rám. Akkor is, ha fáj.
Major Eszter: Hol lakik?
A szívére mutatott,
amikor megkérdeztem tőle,
„Mama, hol lakik az Isten?”.
Nem volt szava rá, csak mozdulata.
És az ő mozdulataiban tényleg ott lakott:
ahogy mosta a gyümölcsöt,
irdalta a kacsát,
törte a krumplit,
a pászkát elfelezte,
kicseppentette a propoliszt,
ahogy könyvjelzővé hajtogatta a szalvétát,
patkómágnessel gyűjtötte a gombostűket,
először kezembe adta a szabászollóját,
ahogy etette a párkányon a gerléket,
parfümöt hintett a párnámra,
a szemöldökét felhúzva úgy tett,
mintha elhinné, sikerült levegőt vennem a víz alatt,
ahogy „belehazudta” a margarint a vajtartóba,
hogy megkímélje mások szívét,
és ahogy a kezét a szeme elé kapta,
miközben az övé megállt.
Egy mozdulattal ott volt a másik oldalon.
És ha az Isten megkérdezte tőle,
„Julika, hol lakik az Ember?”,
remélem, a szívére mutatott,
és rám gondolt közben.
Vágnerné Gábor Andrea: Anya(t)est
A halála napján túlkelt a bejgli
megromlott a pucolt hal
anyám volt a legéhesebb halott
kínálni akartam a mentőst
de nem volt mivel
kedvesen részvétet nyilvánított
szenteste következett
az angyalok énekeltek
csak az én anyám nem tudta a szöveget
amúgy is felkötöttem az állát
az én anyám a legéhesebb halott
de a hűtőházban nincs mit enni
sajnáltam, hogy nem adtam rá kabátot
helyette is vacogtam, hogy neki ne kelljen.
Hatvanhét évét a vállamra vettem
meglepően illett hozzám
belebújtam kényelmesen
hiába karcolta bőrömet a félelem,
pont jó volt rám minden szorongása
minden elsózott levesében ott voltam
én váltam el helyette a férjétől
és fogadtam örökbe magamat
zokogott bennem a gyerek-anyám.
Felöltöztettem magunkat
a legszebb ruhát vettem elő
aztán évek teltek el
mire teljesen kivetkőztem magamat belőle.
Anyám a legéhesebb halott
éneklik az angyalok.
Csonttá fagyott benne az iszonyat
a halála napján, hogy rohadni ne kelljen
az életet falta fel a mindig éhes anyám.
